Szlávik Tibor

Aki a facebookon ismerőse a ma már Amerikában élő Szlávik Tibornak, rendre megcsodálhatja remek képeit a legnagyobb amerikai versenyek, és az árverések kapcsán. Egyértelmű volt számunkra, hogy meg kell szólaltatnunk, a zsokéból nagyszerű fotóssá avanzsálódott hazánkfiát.

  
RP: Mikor és hol születtél?
SZT: Somogy megyében, Marcaliban, 1961-ben.

RP: Honnan ered a lovas kötődésed?
SZT: Valahogy mindig érdekeltek a lovak és mivel vidéken nőttem fel sokszor kerültem lóközelbe, így mindig megmaradtak jó élmények a lovakról.

RP: Első lépésiedet imádott sportágunkban, az élő legenda Aperianov Zakariás egyengette a 80-as években. Hogy emlékszel vissza ezekre az időkre és Pubi bácsira?
SZT: Szerintem nagyon nagy tehetség és óriási szakmai tudást gyűjtött össze a pályafutása alatt. Emberileg egy nagyon komoly személyt ismertem meg benne, az ő segítségével döntöttem úgy, hogy kilépek az otthoni életből és útra kelek. Már otthon összeállt a kép a fejemben, hogy olyan helyre megyek ahol van lóverseny, ahol lehet lovagolni. Persze Pubi bától megkérdeztem azt, hogy mennyire megy a lovaglás és mire számíthatok. Ő kerek-perec kijelentette azt, hogy még nem tartok ott, de idővel ez majd alakul.  Legyek türelmes és így is volt. Varga Zolival lovagoltam sokat reggelente és a Vas Józsi tanított sok mindenre. Köszönet nekik hogy az alapokat átadták.

RP: Ezt követően Ausztriában majd Olaszországban dolgoztál. Versenyben is ültél külföldön, hiszen itthon már indultál amatőrként korábban?
SZT: Csincserák Károlynál dolgoztam és lovagoltam neki a Galambom nevű lovat versenyben is, aztán még dolgoztam két-három másik trénernek is Freudenauban. A Csincsitől nagyon sok mindent tanultam a lovak betörésétől a futtatásáig. Sok időt töltöttem vele az istállóban és a magánéletben is. Nagyon sok mindent köszönhetek neki is. Gitana, Felicita, Morrow, Buxus, Angelo nevű lovakra emlékszem ebből az időszakból. Tormási Gyula is kint lovagolta ezeket a lovakat. Akkoriban nyerte a Midway az Austria Preis-t. Örülök, hogy láttam ezt a versenyt, hihetetlenül jó ló volt.

RP: A csodás helyen fekvő Pisai pályán jelentős időt töltöttél. Hogy érezted magad ott?
SZT: Pisába már egy kerülő úton érkeztem mert előzőleg végig jártam az északi pályákat is, és Pisa tetszett meg legjobban. Thomas Leppek jockey segített munkát és szállást találni, mert tetszett neki, ahogy lovagolok. Gladio Cirininek lovagoltam majdnem egy évet, majd utána Franco Gnezi-nél dolgoztam. Francónál kaptam egy lovat, amit Abbout Roller-nek hívtak. Milanóból került le, mivel valami lábproblémával küszködött. A tréner elmondta mit gondol az edzésmódszerről és utána a versenyben megpróbáltam betartani az utasítást, ami nagyon nagy élmény volt. A ló kétszer volt második és háromszor nyert egymás után. Ezzel közel 100 ezer dollárt keresett. Nagyon örült mindenki és persze én is. Egyre csak Pubi bácsi szavai jártak a fejemben. Rengeteget tanultam és úgy érzem sokat fejlődtem az Olaszországban eltöltött idő alatt. Nagyon szép emlékeket őrzök a mai napig.
 
 
 
 
 
RP: Egy nagy ugrással Kanadába tetted át a székhelyed. Hová érkeztél és a megérkezésed után mennyi idővel találtál munkát?
SZT: Calgaryba érkeztem, ami a kellemes pisai időjárás után nem volt valami nagy élmény, és így a lovaglás is sok meglepetést tartogatott. 1000 méteres pálya, és teljesen más alapokon nyugvó tréningmódszerek. Néztem ki a fejemből, hiszen amit Európában tanultam teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Egyedül a csikók betörésénél tudtam használni azokat a dolgokat, amit odaát megtanultam. Az idősebb lovak tréningezése egy európai mesternek teljesen szokatlan, ezért van az, hogy az európaiak nem becsülik nagyon az észak-amerikai lóversenyt, de az én véleményem egy kicsit átalakult.  Sok mindent egész másként látok innen és így tudok dolgokat, amit se az amerikai és se az európai nem tud használni, mert mindenki meg van győződve a saját tapasztalatairól, ami néha nem helyes vagy nem eredményes.  

RP: Hány pályán versenyeznek ma a telivérek Kanadában?
SZT: Nem tudom pontosan, de sok pálya van, az Equibase-ben meg lehet találni őket. Én Calgaryban, Edmontonban, Vancouverban voltam sokat, de British Columbiában van, 4-5 kisebb pálya, ahol futnak lovak. Persze Albertában is vannak kisebb pályák, de ezeket nem igen jegyzik. Tanulni azonban nagyon jó helyek. 

RP: Trénersegéd, majd tréner lettél. Hogy működött ez odakinn? Mit kellett tenned, hogy megkapd a tréneri licenszet?
SZT: Albertából egy pár év múlva átmentem British Columbiába és ott töltöttem 3-4 évet. Ott szereztem meg a tréneri engedélyemet. Nem volt egyszerű, nagyon komoly teszten kellett átmenni, ami persze az angol miatt se volt könnyű és persze a teljesen más alapokon fekvő versenyrendszer miatt is. Kétszer indultam neki aztán nagy nehezen sikerült. Az első ló, amit kaptam az előző versenyében hátrafelé indult ki a startgépből. A tulaj azt mondta, hogy neki ez a ló nem kell, csináljak vele, amit akarok, így kaptam meg trenírozni. Nagy élmény volt. De ami érdekes volt az az, hogy a következő versenyét könnyedén nyerte, ez volt az igazi meglepetés. Ezután még lovagoltam egy versenyt az O’Kaneda nevű lóval, aki életében 82-szer startolt és 20x nyert. Ezt a lovat nem kaptam meg (idomításra) mert ez túl jó volt, de mindig én lovagoltam munkában amíg ott voltam.
 
 
 

RP: Mi volt a legnagyobb sikered idomárként?
SZT: Igazából ez, amit az imént meséltem. Kentuckyban kaptam két csikót az egyik 750 ezerbe került a másik meg 250 ezerbe, ez elég nagy felelősség ilyen értékes lovakkal dolgozni, és bár egész jól haladtak a dolgok sajnos ekkor történt a balesetem.

RP: Igen, de ezt megelőzően még, mondhatni beturnéztad az USA nyugati pályáit. Melyik tetszett a legjobban és miért?
SZT: Santa Anita Parkban nagyon jó volt a Breeders’ Cup, de a Del Mar szerintem sokkal szebb. Mivel azonban a keleti part pályáihoz sokkal közelebb élek, ezért az igazi nagy kedvenc Saratoga. Ez a pálya egy élmény az első naptól mostanáig. 1999-től járok oda minden évben és úgy gondolom, nincs még egy ilyen hangulatú pálya az egész világon. Persze biztos vannak pályák, amik nagyobb nevű helyek, de azokon nem voltam és így tartom magam hozzá, hogy nekem Saratoga a nagy kedvenc.  Amikor 8 héten át kedd kivételével minden nap van verseny, az leírhatatlan. Keenelandot helyezném Del Mar-ral együtt a második helyre, mind a kettő nagyon szép pálya. 
 
RP: Most hol élsz?
SZT: Floridában.

RP: Gyakorló trénerként, hogy jutott eszedbe hogy versenylovas légy?
SZT: Azért mert nem szerettem ha valaki elszúrta a versenyt, de hamar rá kellett döbbennem, hogy az én magasságom és súlyom nem felel meg a versenyben kiírt feltételeknek.

RP: Azt hiszem nincs alkalmasabb ember, aki megválaszolná ezt a kérdést. Mi a legfőbb különbség a két ország (USA és Kanada) galoppsportja között?
SZT: A tenyésztés az első gondolom, azaz jobbak a lovak az USA-ban. Persze sok pénzbe kerül a szállítás is meg a lótartás is, két különböző tarifa van a két országban. Itt az USA-ban a napi díj a nagy trénereknél 150-200 dollár között mozog, míg Kanadában sokkal olcsóbb ez.  Nagyjából 100 dollár alatt van, de vannak kivételek úgy, mint Roger Attfield, aki sokat futtat itt és persze van még pár farm. A legjobbak inkább fent futtatnak Woodbine pályán, ez a pálya a legnagyobb észak-Amerikában. A szakmai dolgokat tekintve nehéz egy kívülálló személynek különbséget találni a két ország versenyzése között. A Woodbine versenypálya borítása (Polytrack) nem homok, ezért aki nem ismeri ennek a pályának a hátulütőjét meglepetések várnak rá, ezért nehéz a trainingmetodot eltalálni, és ezért okoz nagyon sok trénernek gondot ez a típusú pálya. De én a tenyésztés es a lóállomány közötti különbségben látom leginkább a különbözőséget. Az is fontos persze, hogy a nyugati oldalon meg csak ezer méteres pályák vannak, és az ottani tréningezéssel nem igen lehet eredményeket elérni egy 1600 méteres pályán. Láthatod, ez egy nagyon összetett kérdés.

RP: Kalandos életed során egy időre Kentuckyban telepedtél le. Miért éppen ott?
SZT: Mert szerintem akárki akármit mondhat, a versenyló tenyésztés és futtatás még mindig nagyon magasan viszi a pálmát KY-ban, ezért.


RP: Az előbb már említettük, hogy egy baleset miatt fordultál a fotózás felé. Ma ebből élsz?
SZT: Igen a balesetem hozta úgy, hogy most fotózom, fotózásból élek. Főleg az árveréseken, kevésbé a versenyeken, de Saratoga az kivétel. Persze ott is van árverés. A Fasig-Tipton a legjobb csikó árverés, érdemes nézni.
 
 
 
 
 
RP: Kis túlzással alig van árverés, amit nélküled tartanak. Ez mit jelent pontosan? Minden lovat lefotózol?
SZT: Ez leginkább a “kétéves lovak tréningben” típusú árverésekre igaz. Már a tizedik éve csinálom, kb. 3 ezer lovat adnak el így évente és mindegyikről van fotóm. Ezen kívül a nagy szeptemberi Yearling árverésre járok, amit Keeneland-en tartanak (KY) és közel 5 ezer csikót vezetnek fel két héten át.

RP: Jól értettem az előbb a szavaidból, hogy számodra a versenyek fotózása csak másodlagos?
SZT: Igen másodlagos, de sok versenypályára elmegyek, mert a tulajdonosokkal fontos a kapcsolattartás.

RP: Az elmúlt években melyik fotódra vagy a legbüszkébb és melyikért fizettek a legtöbbet? 
SZT: A ló szemről készült kép nagy sikert aratott, 2000-ben csináltam, még a hagyományos (filmes) technikával. Van sok fotóm, amit használnak a különböző árverező cégek, mint pl. az OBS floridai árverező cég még néha ha van valami jó kép erről vagy arról akkor felhasználják. Pénzről nem igen akarok beszélni, mert a digitális fotózással a fotózás elvesztette az igazi értékét, és ezért nehéz pénzt csinálni.
 
 
 
 
 
RP: Van olyan lap vagy internetes felület, ahol rendszeresen megjelennek a képeid?
SZT: Van weboldalam, www.tiborphotography.com  címen és a Facebookot használom, mert sok ember nézegeti a weboldalt, de a Facebook-kal mégis sokkal több embert tudok elérni.

RP: Indultál már Amerikában fotópályázaton?
SZT: Nem. Nem nagyon érdekel, de van bőven amit tudnék adni. Rengeteg fotóm van, ami szerintem megütné az elvárt szintet.

RP: Melyik volt az a verseny, ami neked a legjobban tetszett az elmúlt években? Természetesen, amin jelen voltál.
SZT: Nagyon sok versenyen voltam az utolsó 10 évben. A hármaskorona versenyein mindig ott vagyok és 1999-óta Saratogában is minden évben.  Hogy melyik tetszett legjobban? Mikor Mine That Bird nyerte a Derbyt, Curlin és Street Sense versenye a Preakness-ben, Point Given a Travers-t amikor megnyerte és persze nem utolsósorban Roses in May, a Whitney Handicap-ben, 2004 augusztusában. Szerintem ez volt a legjobb verseny, amit élőben láttam. Úgy vélem, ezt érdemes megnézni a Racing Portal olvasóinak is.  

RP: Ennek éppen az ellentéte, hogy voltál-e jelen olyan tragédiáknál, mint pl. Barbaro vagy Eight Belles? Hogy éli meg ezt egy fotós ott az események közelében?
SZT: Jelen voltam mindkettőnél. Nem élmény ilyet látni. Rengeteg balesetet láttam és persze ezekről nem igazán jó beszélni.

RP: Azt láthatjuk, rengeteg fotós lökdösi egymást a nagyversenyeken. Hogy működik ezekre az akkreditálás?  Magyarán ki kaphat?
SZT: Nagyon nehéz bejutni és óriási gond az engedélyek megszerzése. Csak a legnagyobb újságoknál dolgozó fotósoknak van kedvezménye és ezért nekünk nehéz bejutni.  Biztosítás kell minden pályára ahova mész. Alá kell írni, hogy nem adhatsz el fotót, csak a pálya engedélyével csak az az újság használhatja, akinek dolgozol, csak ott fotózhatsz ahova állítanak, mert mindenkinek van külön helye. A pályafotósnak van a külön hatalma mindenre és csak utánuk jöhetnek a többiek. Nem egy élmény bejutni bárhová. Itt nagy pénzről van szó nem csak szórakozás az egész fotózás.

RP: A szakmában megvan a hierarchia? Te a legnagyobb (lóversenyes) fotósok közé tartozol?
SZT: Nem tartozok a legjobbak közé. Ezt nem szakmai oldalról nézik, hanem ki kinek dolgozik, milyen pozíciód van, és hogy milyen régen vagy a szakmában. A legnagyobbnak számítók 30-40 éve vannak a pályán. A pályafotósok között dinasztiákat találsz, elméletben ők számítanak a legnagyobbaknak. Ezek mellett nagyon sok pénzbe kerülnek a felszerelések , ha jó képet akarsz csinálni jó gépek kellenek hozzá. Senki nem fizeti ki a felszerelésedet és az útiköltségedet se, de mindenki ingyen fotót szeretne. 

RP: Mi alapján döntesz, hogy melyik versenyre mész fotózni és melyik lesz a következő?
SZT: A nagyversenyekre mindig jó elmenni, de anyagi oldalról nézve már nem mindig éri meg. Inkább úgy döntöm el, hogy ahol van árverés és verseny is oda sokkal érdemesebb elmenni, mert ott több az esélye annak, hogy több képet tudsz értékesíteni.
 
 
 
 
 
RP: Volt olyan ló, akire kedvencedként gondoltál, gondolsz?
SZT: Pratella nevű ló, amit KY-ban lovagoltam.

RP:   és ha már lovak. Te hogyan vélekedsz Frankelről és Black Caviar-ról?
SZT: Szerintem mindkettő nagyon jó ló és ők viszik most a pálmát az egész világon. Persze egyikük sem jött még ide, de szerintem simán megállnak a helyüket itt is.
 
RP: Szerinted az amerikai lóversenybarátok szerint is ők a legjobbak?
SZT: Itt nem mondják így ki, mert az amerikaiakat a saját lovaik érdeklik. Elismerik ezeknek a lovaknak az eredményeit, de mivel őket a hazai lóverseny érdekli, így azok a lovak kerülnek a fókuszba, akik itt versenyeznek.
 
RP:…és az embereknél kiket tartasz a legjobb lovasnak és trénernek?
SZT: Az első Csincserák, azután Pubi, és aztán jöhetnek az itteniek : H.Graham Motion, Claude R.McGaughey III, Carl A.Nafzger de még van sok más is de nem igen hiszem hogy otthon ismernék az ittenieket. A zsokéknál Pál Kállai, Pat Day, Garrett K Gomez, Javier Castellano, John R. Velazquez, Ramon A. Dominguez.
 
 
 
 Zenyatta
 
RP: November óta nem hagy nyugodni egy kérdés. Szerinted mi az oka annak, hogy Churchill Downs-ban a Kentucky Derby-n 160 ezer ember van kinn, míg a Breeders’ Cupon ennek csak a fele?
SZT: A Kentucky Derby egy óriási tradicionális verseny, amit itt nagyon nagy értékűnek tartanak. Ellenben a Breeders’ Cup „csak” egy nemzetközi verseny.  Hogy a füves versenyekben a hosszútávok első díjait mindig az európai lovak viszik el, így aztán nem egy élmény az amerikaiaknak ezt nézni. Ha megnézed a KY Derbyt mikor nyerte európai ló??? Homokra és fűre tréningezni két különböző dolog, de erről már beszéltem az amerikai és az európai edzésmódszerek összehasonlításakor.

RP: Milyen gyakran tudsz hazautazni Magyarországra és mikor tervezed legközelebb?
SZT: Nem hiszem, hogy a közeljövőben hazautazom, inkább itt utazgatok az USA-ban.

RP: Mondanál pár mondatot a magánéletedről? 
SZT: Arról, ha nem bánod, akkor inkább nem.

RP: Nagyon szépen köszönjük, hogy rendelkezésünkre áltál. Jó egészséget és sok-sok remek fotót kívánunk.
SZT: Én is köszönöm az interjút.
 
Facebook