Monty Roberts - Exkluzív interjú

Mint azt a legtöbben tudják, Monty Roberts a nyers, képzetlen lovak teljesen erőszakmentes elindításával foglalkozik a - saját, vadlovakon végzett megfigyelései alapján kifejlesztett - Join Up, vagy magyar nevén Csatlakozásnak hívott módszerrel, melynek során az Equust, azaz a lovak nyelvét használja, ami pedig a testbeszéd általi kommunikáción alapul. A legelső, 1986-os nyilvános bemutatója óta lovak ezreit indította el a módszerével, világhírnévre tett szert, és rengeteg követője akadt. Kiképzési elveit, megfigyeléseit, tapasztalatait és az egész életét eddig 8 könyv megjelentetése által is közkinccsé tette, és az idén 80 éves, fáradhatatlan „suttogó” jelenleg is éppen egy új könyvön dolgozik. Szerkesztőnk a mester szokásos éves németországi munkája során kapott lehetőséget arra, hogy az angol telivérekhez, és a lóversenyzéshez fűződő szoros viszonyáról kérdezze. 

 
 
 
 Az igazi suttogó. Fotó: reiter-pferde.de
 
 
RACING PORTAL: Kedves Monty, kérlek mondd el nekünk, melyik volt a legelső angol telivér az életedben?
MONTY ROBERTS: Életem első angol telivérével viszonylag hamar, lovas "karrierem" kezdetétől számítva három év múlva találkoztam. Egy kanca volt, úgy hívták Miss Vicky. Teljesen őrült volt, sok problémával, de szerettem őt. Nagyon fiatalon, 7-8 évesen lovagoltam őt versenyekben, ami veszélyes volt, hiszen ugyan könnyű terhű lovas voltam ilyen életkorban, viszont gyenge is. Mindez nagyon régen történt már, 1942-43 környékén.

RP: Ezek szerint zsoké is voltál valaha?
MR: Igen, de nem hivatalos versenyekben. A második világháború idején, a quarter horse gyorsasági versenyeken szerepeltem rendszeresen, egészen 12 éves koromig, amikor már túl nagy és nehéz voltam erre a feladatra. A háború végeztével egyébként is visszatértek a hivatásos lovasok a seregből, és még ha a súlyom ideális maradt is volna, akkor sem lett volna további lehetőségem ezen a téren.  

RP: Hogyan folytatódott ezután a karriered? Mennyi szerepe volt az életedben a telivéreknek?
MR: Amikor a zsokéskodással fel kellett hagynom, a western felé fordultam. Itt nagyon szép eredményeket értem el én magam is, és a lovak is, amikkel foglalkoztam. 1950-ben nyertem meg az első világbajnoki címemet, ekkor 15 éves voltam. A western szakágban még további 9 világbajnoki címet szereztem 1966-ig, amikor is Kalifornia államba, a „Flag is Up” Farmra költöztünk. Maga a farm és az egész vállalkozás kezdetben angol telivérekkel foglakozott. Szóval mondhatjuk, hogy jó néhány évnyi szünet után ismét kapcsolatba kerültem az angol telivérekkel. Nagyon sok jó telivért fogadtunk és foglalkoztunk velük, jó trénereknek. Aztán egyszer csak a feleségem, Pat és én kitaláltuk, hogy mi lenne, ha yearlingeket vásárolnák ősszel árverésen, 6-7 hónapig foglalkoznánk velük, és utána tavasszal a „breeze-up” árveréseken eladnánk őket? (A "breeze-up" árverésen még a licitálás előtt lehet szemügyre venni a kétéveseket egy meghatározott távú galoppmunkában - szerk). Belevágtunk, és az első évben csupán kettőt vásároltunk, 4.500$-t fizettünk a kettőért. Tavasszal 46.000-ért sikerült eladnunk őket. Akkor azt mondtam: "Ez ám az üzlet!" Elmentünk Kentuckyba, 12-őt vettünk 150.000$-ért, és a következő év elején a többszöröséért adtuk el őket, még „sales topper” is volt a lovaink között. 

RP: Meddig tartott ez az időszak, és mi szabott gátat ennek az üzletnek, ha volt ilyen?
MR: Ebben a kategóriában - hogy megveszed a lovakat az őszi árverésen, majd eladod őket a következő tavaszin - 18 évig világvezető voltam. Több mint 550 lovat adtunk így el. Volt közöttük egy, amiért 30.000$-ret fizettem, és végül 175.000-ért adtam el. Ő tette igazán ismertté a nevemet. Ő volt Alleged (azt hiszem, nem kell őt bemutatni a RP olvasóinak már-szerk). Két Prix de l’Arc de Triomphe-ot, és vele együtt milliókat nyert. Rajta kívül is nagyon sok jó ló került ki a kezeink alól, Group nyerők sora, mondhatnám így is. Az általunk készített lovakat mindig a Hollywood Parkban kínáltuk eladásra. Amikor ezt a típusú árverést átköltöztették egy jóval kisebb pályára, és a "breezing" már csak 1 furlongot jelentett, akkor úgy döntöttem: kiszállok. (A telivérek állóképességének és acélosságának fejlesztése a modern időkben kissé háttérbe szorult: a nagy sebességű, de sokkal kevésbé terhelhető, és kis távbírású kétévesek jelentik a gyors meggazdagodás legfőbb esélyét, melyben a mester nem kívánt részt venni - szerk.)
 
 
 
 Alleged második Arc-győzelme. Fotó: montyroberts.com
 
 

RP: Mi történt, miután abbahagytad?
MR: Akkor történt az, ami megváltoztatta az életemet! Őfelsége II. Erzsébet meghívott magához, mert szerette volna, ha bemutatom neki, hogy mivel foglalkozom. Ezzel kezdődött az igazi nagy sikersztori 1989-ben. Akkor lettem igazán ismert és elismert azzal, amit valójába csinálok, és ezután jöttek a könyvek is. (Mint azt a legtöbben tudják, Monty Roberts a nyers, képzetlen lovak teljesen erőszakmentes elindításával foglalkozik egy - a saját, vadlovakon végzett megfigyelései alapján kifejlesztett - Join Up, vagy magyar nevén Csatlakozásnak hívott módszerrel, melynek során az Equust, azaz a lovak nyelvét használja, ami pedig a testbeszéd általi kommunikáción alapul.-a szerk.) 

RP: Ekkortájt ismerkedtél meg az interjúnk helyszínével, a Gestüt Fährhoffal is?
MR: Igen. 1991-ben keresett meg engem Andreas Jacobs, a Fährhof tulajdonosa - amikor éppen a Királynő lovai miatt Angliában voltam - azzal a problémával, hogy van egy lovuk, amivel végképp nem tudnak mit kezdeni. Ő volt Lomitas. Egy következő hatalmas mérföldkő életem útján. Ez a ló volt számomra az egyik legfontosabb négylábú, és a legjobb angol telivér, akivel valaha találkoztam. Negyed óra eltelte után már tudtam, hogy ezzel a lóval nagy dolgokat fogunk véghez vinni. "Lomi" a Német Derby favoritja volt, de nem versenyezhetett, mert a startgép-problémái miatt eltiltották. Ekkor mentem el Németországba a ló tréneréhez, Andreas Wöhlerhez. 10 napot dolgoztam a lóval és ismét rajthoz tudott állni. Nyert, és meg sem állt utána! Ezzel indult a mai napig tartó szoros együttműködésem a Gestüt Fährhoffal. A későbbiekben anyakancák vásárlásában segédkeztem nekik, példának okáért említhetem Spirit of Eagles nevét, aki Lomitasszal való párosítása után Silvanót adta a világnak, és aki amellett, hogy kiváló versenyló volt, jelenleg vezető apamén Dél-Afrikában. Spirit of Eagles rajta kívül még Sabiangónak is az anyja, és ez a két fia példátlan dolgot vitt véghez: amikor Silvano Amreikában az Arlington Milliont (Gr1) nyerte, még azon a héten Sabiango Baden Badenben nyert Gr1-et! Ezek a sikerek hozták magukkal azt, hogy Mr. Jacobs azt mondta nekem: "Nálunk életed hátralévő részében mindig lesz munkád és számítunk rád!" Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy valószínűleg nem gondolta, hogy ilyen sokáig fogok élni... (nevet- a szerk.) Ma tartunk ott, hogy 25 éve dolgozom a Fährhofnak, és minden egyes évben részt veszek a yearlingek elindításában náluk, amit a mai napig nagyon élvezek, és ugyebár most is ezért vagyunk itt. 

RP: A Fährhof részéről ki segítette leginkább a munkádat? 
MR: A ménes saját tréningcentrumának jelenlegi vezetője, Simon Stokes volt az a személy, akivel együtt kezdtük el ezt a csodálatos munkát. Amikor Lomitasszal foglalkoztam, akkor ismerkedtem meg vele, ő volt Andreas Wöhler asszisztense, Lomi munkalovasa, valamint champion ugrólovas Németországban. Előzetesen nem ismerte a munkásságomat, az egész munka újdonság volt neki, viszont azonnal elfogadta az ajánlatot, hogy legyen a segítőm. Az évek során rengeteg jó csikót készítettünk elő közösen a tréningre és a versenyzésre. Simon az én módszeremmel dolgozik a versenyiparban, és bátran merem kijelenteni, hogy Stokes az egyik legjobb ebben a munkában a világon.
 
 
 
 
Lomitas és Monty. Fotó:montyroberts.com
 
 

RP: Ha Lomitas volt a legjobb telivér az életedben, adja magát a kérdés, hogy melyik volt a legrosszabb, amivel valaha találkoztál?
MR: Életem legrémesebb angol telivérje felejthetetlenül beleégett a memóriámba. Igaz, néha a neve nem jut eszembe Blushing E.T.-nek, de az, hogy milyen volt ő, életem végéig megmarad. 15 éve történt, hogy ez a sárga herélt szó szerint megpróbált végezni velem a körkarámban, egy valóságos szörnyeteg volt. De túléltem, itt vagyok, ő is túlélte és később még versenyeket is nyert a Hollywood Parkban és Del Marban (mosolyog - szerk).

RP: Mit gondolsz arról a lovas körökben sokat hangoztatott állításról, hogy az angol telivérek "idegbetegek" és nehezebben kezelhetőek, mint más lovak?
MR: Az állítás fele igaz. Igaz, hogy nehezebben kezelhetőek, de nem idegbetegek, csupán nagyon érzékenyek. Akik idegbetegnek nevezik őket, azok nem értik ezeket a lovakat. Az olyan dolgok, ami miatt ilyennek titulálják őket, az mind az emberek miatt van! Az érzékeny lovakból lesznek a bajnokok. Amennyiben viszont nem megfelelően bánunk velük, valóban problémásak lesznek, de még egyszer mondom: arról nem ők tehetnek. Ugyanakkor az embereket sem hibáztathatom azért, mert nem ismerik a jobb megoldást. Ez az, amiért még ennyi idősen sem állok le, és megyek és megyek, hogy minél több emberrel megismertethessem ezt a lovak számára jobb megoldást. Ez a küldetésem. Szerettem a lovakat, ma is szeretem őket, mindig jók voltak hozzám, és nem akarom, hogy szenvedjenek. Amit életemben kaptam tőlük, azt vissza kell adnom nekik.     

RP: Úgy tudjuk, hogy szerte a világon dolgoztál együtt trénerekkel, zsokékkal és segítetted a munkájukat. Megemlítenél néhányat közülük?
MR: Természetesen. A hosszú évek alatt a világ 38 országában jártam és dolgoztam együtt lovas emberekkel, közöttük számos lóversenybeli személlyel. Az senki előtt nem titok, hogy a Királynő lovaival foglalkozom. A néhai Henry Cecil is tanulta és alkalmazta a módszeremet a munkája során. Németországban olyan neves trénerekkel munkálkodtunk közösen, mint Andreas Wöhler és Peter Schiergen. 
Messzebbre is tekinthetünk Európánál. Sateesh Seemar indiai születésű zsoké amerikai tanulmányai során felkereste a farmomat és közölte, hogy tanulni szeretne tőlem, és versenylovakkal akar foglalkozni. Öt évig élt nálunk és dolgoztunk együtt, aztán Kentucky-ban a Taylor Made Farms yearling-menedzsere lett. Összehoztam őt Sheik Mohameddel, majd a sejk - látván Seemar tehetségét - meghívta, hogy dolgozzon a legelső dubai tréningcentrumban. Azóta, kb. 25 éve is ott dolgozik és többszörös champion tréner. 
Ausztráliában és Új-Zélandon több emberrel is dolgoztam együtt, a legismertebb közülük Gai Waterhouse. Az ő lovai közül például a 2013-as Melbourne Cup győztesével, Fiorentével is foglalkoztam.
Japánban és Hong Kongban is számos galopp-szakemberrel működtem együtt. A zsinórban 13-szoros hongkongi champion zsoké, Douglas Whyte is az én módszeremet alkalmazva dolgozik a lovakkal.
 
 
 
Gai Waterhouse társaságában. A mesterek munka közben. Fotó: gaiwaterhouse.com.au
 
 
RP: Mennyi időbe telik elindítani egy yearlinget a hagyományos módszerrel, illetve a Te módszered, a Join Up (Csatlakozás) alkalmazásával?
MR: Régen azt tartották, hogy 4-6 hétre is szüksége van a csikónak, mire fokozatosan elfogadja a kantárt, a nyerget és az első lovast. Az én módszeremmel körülbelül 12 ezer lovat képeztünk ki az évek során a segítőimmel. Azt, ami korábban 4-6 hétig tartott, erőszaktól mentesen 30 perc alatt el tudom végezni a lóval, ahogy ezt már számos bemutatómon megtettem teljesen nyers lovakkal. Egyesek úgy tartják, hogy ez túlságosan gyors, és hogy a ló el fogja felejteni, de ez nem igaz. Sosem fogják elfelejteni. Olyan ez, mint a bevésődés a születésük után.

RP: Miben különbözik még a Te módszered a telivérek hagyományos kiképzésétől? 
MR: Az egyik legfontosabb momentum a véleményem szerint, hogy a startgéppel való ismerkedést már a legelején kezdjük velük, a harmadik-negyedik lovas alatti munka során, tehát még az első héten. Miért jó ez? Azért előnyös, mert a fiatal telivér ilyenkor még nem sejti,- hiszen még lovas alatt nem is galoppozott - hogy mire is való az a startgép. Nincs még a galoppmunkáktól "felhúzva", és nyugodtabb körülmények között megtanítható a tökéletes és gyors beállásra. Egy, a startgéppel összeépített körfolyosóban egy vezetőló segítségével először csak átsétálunk velük párszor a gépen, majd aztán meg is állunk velük kis időre. A következő lépésben hátulról becsukjuk mögöttük a kaput, mikor bent állnak, és amikor már ezt is szépen teljesítették, végül elölről is rájuk csukjuk startbox ajtaját. Szinte hihetetlen, hogy ezzel a nyugodt, kíméletes módszerrel milyen hamar megtanulnak beállni a gépbe, és a legtöbb esetben a későbbiekben sem lesz már problémájuk a beállással.

RP: Mi az oka annak, hogy mégsem alkalmazza mindenki a Te módszeredet?
MR: Az embereket néha nem lehet könnyen megérteni, és ez bonyolult. Az emberek mohók, kapzsik, egóval rendelkeznek, és ezt helyezik az előtérbe. Az is elmondható, hogy az emberek nem szeretik a változásokat, és nem is hiszik el, hogy az egyszerűbb megoldás a valójában jobb is. 

RP: És miért akarod Te, hogy egy napon lehetőleg mindenki ezt a módszert alkalmazza?
MR: Ez a küldetésem. Előidézni a változást. Rengeteg lovat láttam szenvedni, amikor fiatal voltam. Rettenetes volt ez, mert én szerettem a lovakat, ma is szeretem őket, ők mindig jók voltak hozzám, és nem akarom, hogy szenvedjenek. Amit életemben kaptam tőlük, azt vissza kell adnom nekik. Megmentették az életemet.  Mielőtt eltávozom ebből a világból, szeretném azt látni, hogy az erőszak száműzetésre került a lovak tréningezéséből, mert egyáltalán nem szükséges hozzá! Éppen ezért a munkám további értelme, hogy megteremtődjön az a generáció, akiknek már ez a módszer a természetes a lovak kiképzése során. Azt hiszem, megtaláltam az alkalmas embereket erre.
 
 
 
 
 Őfelsége lovaival is foglalkozik. Fotó: montyroberts.com 
 

Monty, nagyon szépen köszönjük a válaszaidat, az idődet és legfőképpen a türelmedet a kérdezőhöz. További sikerélményeket, és jó egészséget kívánunk a küldetésed során!

 
Facebook