Születtem 1915-ben. Hála Bozsó visszatekint

Rostás Margó ismételten egy nagyszerű interjúval örvendeztet meg bennünket. 
 
 
 
 
Egy csodaszép júniusi vasárnapi versenynapon Hála Józseffel – akit mindenki csak Bozsó bácsinak szólít -, a régmúlt időkről beszélgettünk. Nézegettük a telivéreket, és hajdan élt emberekre, lovakra emlékeztünk. 
 
- A szíve, vagy a szülői akarat vitte gyermekként a lovak közé?
- Tatán születtem. Nagyapám a tréningtelep pályafelügyelője volt. Édesapám, Hála Ferenc 45 évet dolgozott lovak mellett. Egyik testvérem cipész, a másik bányász, én meg lovász lettem.
 
- Az természetes volt, hogy az egyik gyermek az apja munkáját folytatta.
- Igen. A cukrász cukrászt, a pék péket, a szabó szabót nevelt. A világ akkor arra épült, hogy a tudást és a hagyományokat az egyik generáció a másiknak adta át, és a szülők példát mutattak.
 
- Mikor állt be lovászfiúnak és melyik istállóhoz került?
- Hat éves koromban szüleim Tatáról Alagra költöztek. Az elemi iskola elvégzése után, 11 évesen – 1926-ban – kerültem Issekutz mesterhez, aki nyugalmazott őrnagyként szerelt le a katonaságtól. A két abrakmestere olyan volt, mint az ördög. Mindig kezük ügyében volt a nádpálca. Abban a világban a gyerek megtanulta a pontosságot, tisztelni az előljárókat és a lovakat, főleg a lovakat.
 
- Ha nem lett volna az a szigor, akkor is úgy bántak volna a lóval? Ma ez a büntetési eszköz túlzottnak látszik.
- Akkor a lónak nagyobb becsülete volt, mint az embernek. A legapróbb durvaság miatt már a munkakönyv várta a kapunál az embert. Akin alkoholszagot éreztek, repült. Reggeltől estig csak a ló, így nem csoda, hogy egész Európában becsülték a magyar lovászt. Délután két órától a parkot kellett gondozni. Liget volt itt és rend! A bokszajtókon muskátli. Mai ember azt el sem tudja képzelni.
 
- Hány lova volt a mesternek és kik voltak a tulajdonosok?
- Részben ő, részben egy szálloda tulajdonos.
 
- Olyan gazdag volt?
- Egy szegény, kopott őrnagy volt, de a felesége Petanovics Józsefnek, a Metropol Szálloda tulajdonosának volt a leánya. A szülők ellenezték a házasságot, de ő megszöktette a lányt, így adták aztán hozzá. Gyömrőn volt az apósának a ménese. Abban az időben a mester 30-40 lovat trenírozott, általában 12 gyermek dolgozott az istállóban. Nekem véle 5 éves szerződésem volt.
 
- Mikor lovagolt először versenyben?
- Megyeren lovagoltam először tizennégy éves koromban. A versenyek úgy voltak kiírva, hogy 3-at, 5-öt, 10-et nem nyert lovasoknak. Horthy Jenő és gróf Pejacsevich Albert volt a lovasoktató. Nagyon szigorúak voltak. Pálcát nem használhattunk, ha szárával ütöttük a lovat, már a visszamázsáláskor repült a pofon, de meg is tanultunk lovagolni.
 
- Ha az 1929-es Őszi Kornél-féle Magyar Turf Krónikát kinyitjuk, abból kiderül, hogy Bozsó bácsi 1929. július 24-én egy megyeri 1850 méteres hendikepben (404. futam) lovagolt először a No lám nevezetű 3 éves kancán, amelynek Orczy báró volt a tulajdonosa. Az első bemutatkozása nem volt túl sikeres, hiszen a minoris lovacska bizony utolsónak futott be. Tudja hány kilót lovagolt akkor?
- Ha maga is megéri ezt az életkort, amit én, maga sem emlékszik ilyen csekélységekre!
 
- Hát az tényleg csekélység volt, hiszen 38 kg-mal kellett lovagolnia.
- No lám! Maga miket tud. Akkor nékem csak No lám jutott, mert nem a Derby-nyerőre ültették először a magam fajta „sárga csőrűt”. Mi van még abban a kis kék könyvecskében?
 
 
 
 
Gróf Pejcsevich Albert 
 
- 1929-ben Issekutz mester Hitch és Pejacsevics mögött 3. helyen végzett az idomári statisztikában. Issekutz apósa, Petanovics József volt a tulajdonos champion, a legtöbb pénzt Csákány nyerte, a legjobb lovas Gutai, a legjobb úrlovas – ez a mai amatőr akkori megfelelője – Selmeczy százados, az apamének legjelesebbike Pázmán volt (a mai apamén, Rádium szépapja!), a legjobb ugrólovas Fetting volt. Több, ma is ismert név – Gencsy, Karaszek, Esch – bizonyítja, hogy a lóversenyzésben is apáról fiúra szállt a lovas tudomány. Mikor szabadult?
- Az öt éves szerződésemet meghosszabbítottam. Szabadulásomkor – 20 évesen – 5000 pengőt kaptam. Akkor az volt a szokás, hogy a lovaglópénzt a bankba utalták át és 20 éves korban volt a végelszámolás. Volt olyan zsokéjelölt , aki egy villát tudott  venni azon a pénzen. Én továbbra is az Issekutz istállónál dolgoztam. 40 győzelmem volt síkversenyben, de gátversenyben mindössze egyszer lovagolhattam. Mikor apám megtudta, hogy gátversenyt lovagoltam, lekevert egy hatalmas pofont, majd elment a mesterhez és megkérte, hogy többet gátra ne lovasítson. Teltek múltak az évek. Kezdtünk jobban élni. Elnehezedtem.
 
- Ezt nehezen tudom elképzelni Bozsó bácsiról.
- Pedig ez történt, úgyhogy abrakmesterként folytattam Issekutznál. A negyvenes évek elején pedig Szabó Lajos istállójához mentem dolgozni.
 
- Volt a fronton?
- Nem, mert 1943-tól halott voltam!
 
- Halott!?
- Igen. A Mahout nevű ló tulajdonosa egy befolyásos személy volt. Jött reggel a lovához és látta, hogy lógatom az orrom. „Miért vagy szomorú Bozsó – kérdezte. –Megkaptam a behívómat – válaszoltam. – Hozd azt a papírt! – mondta határozottan.” Hazarohantam és sietve hoztam. Széttépte és azt mondta, hogy mától halott vagy. Ezután már semmi gondom sem volt.
 
- Sokáig fog élni.
- Aki sokáig él az sok mindent átél. Jöttek a nehéz évek. Menekülnünk kellett. A mi csoportunkat egy Heike nevű SS tiszt „vigyázta” az evakuálás során. Mikor már közeledtek az oroszok, ő is menekült velünk, segítette és megvédte a csapatot. Mi 18 lóval elindultunk Alagról a Csallóközbe. Nemesgombán (a híres Gombai Ménes, ma Hubice a szlovák neve) voltunk a bárói birtokon. Innen én visszamentem Dióspusztára Pizzicato-ért. Szegény ló teljesen lesoványodott. Nem is mertem addig útra indulni vele, amíg nem szereztem neki egy vödör kukoricát. Nehéz utunk volt visszafelé a nagy hóban. Egy községben a bírót megkértem, hagyja, hogy az istállójában aludhassak. Lefeküdtem a szalmára, a szárat a karomba fogtam, úgy aludtam el. Egyszer csak fölriadok éjjel, lódobogást hallok. Hát egy orosz katona vezeti a lovamat. Visszakértem tőlem. Csoda, hogy nem lőtt le, de visszaadta. Szerencsésen megérkeztünk Nemesgombára. Éldegéltünk ott magunkban. Egyszer csak rohanva megérkezik Heike. – Jönnek az oroszok! – kiáltotta. Ő még át tudta úsztatni a patakot, de minket ott értek. Nálam voltak a származási papírok, mivel az volt a feladatunk, hogy menekítsük a lovakat Nyugatra. Az oroszok között volt egy tiszt, aki nagyon értett a lovakhoz. A származási papírokat elkérte, én meg átadtam. Mit értem volna velük ló nélkül?!
 
 
 
 Pizzicato (1938szm Biribi-PistacheIII, Epinard), tenyésztette M. Pierre Wertheimer, tulajdonos Gyömrői Ménes
 
- Pizzicato nyomtalanul eltűnt. A szovjet méneskönyvek sem említik a szép szürke fedezőmént.
- Összes lovunkat elhajtották, kivéve egy vemhes kancát. Azt meg már nem tudtam áthozni a határon, egy faluban leadtam egy parasztnak. Ezt a falut is visszacsatolták Csehszlovákiához. A határon egy galambot sem engedtek át. Én a feleségemmel voltam és a pólyás kislányommal. Bekéredzkedtünk Kismagyarra (Maly Mager), az Eszterházi grófné kastélyába. Ő jól ismert engem, mert versenyben többször lovagoltam neki. Még egy tehenet is adott. Szerencsénk volt, hogy befogadott bennünket, mert minket is elvittek volna az oroszok a lovakkal együtt.
 
- Szlovák területen voltak, amikor vége lett a háborúnak?
- Igen. Aztán mindenkit áttoloncoltak Magyarországra. Egy személynek 100 pengőbe került a csónakfuvar a Dunán. Győrtől nem messze laktunk egy parasztnál. Nagyon rendes volt hozzánk. Egy hónapig laktunk itt. Gondoztam a lovait, a feleségem meg főzött. Jött egy rendelet, hogy az összes menekült térjen vissza lakóhelyére. Győrben próbáltunk vonatra szállni. Babakocsi is volt nálunk. A szerelvényen fürtökben lógtak az emberek. Elindultam a szerelvény mellett és mit tesz a lóverseny?! A postakocsiból egy jó barátom kiált rám. Nagy kényelemben utaztunk Pestre. Rögtön haza mentünk Alagra.
 
Holnap befejezzük az interjút! 
 
Facebook