Bácska-Mezőhegyes-Recsk-Sütvény-Budapest

Rostás Margó beszélgetése Seidel Istvánnal

A címben fölsorolt településekből az olvasó eseménydús életre következtethet. Valóban, Seidel István élete nem volt sétagalopp! Ezekről a kalandos évtizedekről kérdeztem.
 
 
- Pista bácsit mosolygós, jókedvű embernek ismertem. Persze, akkor még nem tudtam, hogy élete során milyen megpróbáltatásokon ment keresztül. Hogyan sikerült ezt a derűs öregkort megérnie?
- Három dolog kell hozzá: szerencse, hit és humor.
 
- „Csak” ennyi?
- Elengedhetetlen kellékek még a háborúkkal, forradalmakkal tűzdelt történelmi változások. Ha mindezek megvannak, akkor lehet azt mondani, csoda hogy él az ember!
 
- Lehet, hogy Pista bácsi vonzotta a bajt, kereste ifjú fejjel a kalandokat?
- Nem kellett a kalandot keresni, jött az magáról! 1910-ben születtem Bács-Bodrog Vármegyében. Édesapám a Pékla Pusztai Állami Gazdaság vezetője volt. 1918-ban a szerbek megszállták Bácskát és 1920-ban kiutasítottak bennünket Jugoszláviából. Magyarországra visszakerülve édesapámat a Mezőhegyesi Magyar Királyi Állami Ménesbirtokra helyezték, és a külső kamarási terület vezetője lett. Onnan ment nyugdíjba 1934-ben, mint jószágfelügyelő. Családom, azaz apám ősei 1247-ben Bajorországból települtek át Magyarországra és a család zöme gazdatiszt és katonatiszt volt.
 
- Ezek szerint már kisgyermekként megszokta a változatos életet. Milyennek látja akkori önmagát? Mikorra datálódnak első lovas emlékei?
- Először magyar, majd később szerb iskolában kellett tanulnom, ezért egyik nyelven sem sikerült az írást-olvasást tökéletesen elsajátítanom. Csak később, sok tanulással tudtam behozni az ebből származó lemaradást. Székesfehérváron folytattam az iskolát, majd Makón érettségiztem a felsőkereskedelmi iskolában. Ezután a Magyaróvári Gazdasági Akadémiára kerültem. Nem emlékszem mikor ültem először ló hátán. Akkor az annyira természetes volt, hogy mindenki lovagolt. Mint említettem a családom nagyon kötődött a lóhoz.
 
- Milyen képesítést adott az akadémia?
- Okleveles gazda lettem, de még két évig magángyakornokként kellett dolgoznom. Akkor nem úgy volt mint most, nem kaptam fizetést, sőt apámnak kellett fizetnie, hogy gyakornok lehessek a Kompolti béruradalomban. Mezőhegyesre nem mehettem, mivel apám ott dolgozott és ebből esetleg elfogultság lett volna. Bizony, abban az időben még erre is figyeltek.
 
- Mikor került Mezőhegyesre, és milyen emlékeket őriz a ménesről?
- 1942-ben kerültem vissza, bár édesapámat már 1934-ben nyugdíjazták. Mezőhegyest egy szóval tudnám hűen jellemezni. Fölötébb arisztokratikus intézmény volt. Még Kompolton dolgoztam, amikor 1934-ben bevonultam Nyíregyházára a Hadik András huszárezredhez. 1935-ben hadapród őrmesterként szereltem le. Ezután három éven át egy hónapra behívtak, és utána zászlós lettem. Részt vettem Bácska és Erdély visszacsatolásában. 1941-ben a Dnyeper védelménél harcoltam, majd 1944-ben ismét a frontra, Varsó védelmében vettem részt, mint a 4. honvéd huszárezred hadnagya.
 
 
 
 Seidel István az ifjú katona
 
 
 
- Sebesülés nélkül megúszta?
- Igen. De ami késik, nem múlik. A hadosztályt haza hozták. A visszavonulás során több ezer ember és ló pusztult el. Bugyi felé, egy erdei tisztáson egyesével kellett átvágtázni, mert az erdőből lőttek bennünket ez oroszok. Ekkor egy akna a közelembe vágódott be, amelytől a lovam bukfencet vágott és reám esettt. A negyedik csigolyám és a keresztcsontom eltört. A sarkantyúm a hevederbe akadt és nem tudtam a ló alól kimászni. Ahogy kapálózott, több helyen beszakította a fejemet. A szakaszom egyik huszárja szabadított ki. Járni nem tudtam. Pestre, a Ludovikán lévő hadikórházba szállítottak, onnan a keszthelyi, majd a soproni hadikórházba kerültem. Aztán négy hét betegszabadságot kaptam. Ez idő alatt Iregszemcsén meglátogattam édesanyámat, majd a szabadság után Völcsejbe, a sebesült huszárok és lovak gyűjtőhelyére mentem. 1945. március végén csapatunk megindult Ausztria felé, próbáltuk menteni, amit lehetett. Érdekességként említem, hogy Gencsy Tiboréknak egy pár szürke kocsilova, fogattal együtt velünk volt, és egy sárga arabs ménjük is, amit később egy német katona lopott el tőlem. Hat hónapot töltöttünk amerikai fogságban, ahol nagyon jó sorunk volt.1945. szeptember 5-én az amerikaiak Győrbe szállították csapatunkat, és derék kommunista emberek átvettek bennünket. Nekik madzagon lógott a puskájuk. Mi új ruhában és csizmában feszítettünk előttük.
 
- Gondolom, azonnal kiderült Önökről, hogy „horthysta tisztek”?
- Csak az volt a téma. A legénységet elengedték. Bennünket, tiszteket a komáromi várba vittek. Aki tudta magát igazolni, azt hazaengedték. A Földművelésügyi Minisztériumban kellet jelentkeznem. A zirci papok egykori birtokára helyeztek vezetőnek. Arról szó sem lehetett, hogy Mezőhegyesre visszakerüljek. De 1946-ban visszaköveteltek a mezőhegyesiek így az Ómezőhegyesi Állami Gazdaság vezetője lettem. 1948-ban állami főintézővé neveztek ki. Nem tudtam megbékélni az akkori rendszerrel. Egy-két kijelentésemet, amely szerint az országot kanászok vezetik, a kommunista pártban csupa csirkefogó van, és hogy az ávósok lógni fognak, besúgták. A kommunista párt és a demokrácia oly elvetemült ellensége vagyok – közölték -, hogy közszolgálatban megtartani nem lehet, ezért elbocsátottak. Csepelen sikerült éjjeliőri állást kapnom egy ismerősöm segítségével. A Szondi sörözőben elmeséltem, mi történt velem és már vitt is két jólöltözött férfi az Andrássy út 60-ba. Kistarcsán tíz hónapot, majd Recsken 36 hónapot voltam. 1953. szeptember 15-én kerültem haza. Később megtudtam, hogy akit Recskre internáltak, azt hivatalosan halottnak tekintették. 
 
- Tagja a Recski Szövetségnek?
- Természetesen. Kevesen maradtunk. Az a három év nem múlt el nyomtalanul. Sok betegséget szedtünk össze, mert a cél is ez volt. Olyan körülményeket teremtettek, hogy csak a legszívósabbak élhették túl a tábor megpróbáltatásait. Nem panaszkodom, mert tudom, hogy, akik „szabadon” éltek, azoknak a sorsa sem volt könnyű. Baráti segítséggel 1953 októberében a Dalmandi Állami Gazdasághoz kerültem törzsállattenyésztőnek, majd pár hónap múlva a Sütvényi Ménes vezetését vettem át.
 
- Sütvény fogalom a magyar telivértenyésztés történetében. Adular és társai Angliában bizonyították a kemény fölnevelés hasznosságát. Maradt valami a dicső múltból?
- Szabadjon itt idéznem egy beszámolómból, amit a Sütvényi-Ó Dalmandi csikótelepről 1958. februárjában írtam: „Az Ódalmandi-Sütvényi Ménest 1907-ben vette át a Honvédelmi Minisztérium Dőry bárótól 120-130 darab kancával, ezeket a kancákat telivér ménekkel fedeztették (Bogdán, Frangepán, Peregrin stb.), a továbbtenyésztésre alkalmas csikókat a ménesben hagyták, az alkalmatlanokat négyéves korukbana Honvédségnek addták.”
 
- Úgy tudom, hogy a HM, és volt, amikor az FM volt a felettes szerv. Volt még telivér az I. világháború utáni időkben Sütvényben?
- Az I. világháború után is voltak ott telivér mének (Fábián, Diadal, Lavina), hiszen a tenyészcél a verseny- és hátasló nevelés volt, a sütvényi éghajlati és terepviszonyok erre nagyon alkalmasak voltak.
 
 
Seidel István, babócsai Babochay Sándor, Skublics Imre, Frau Dr. Herta Steiner, a Moritzbergi Méntelep vezetője és helybéliek a Sütvényi Ménesben 1962 körül 
 
 
- Milyen állapotokat talált a ménesben?
- Sütvénynek már csak a neve hangzott jól. Telivér tenyésztés nem volt. Odakerülésemkor kb. 900 db ló volt, mindenféle fajtából. Ugyanis a parasztoktól adó címén elvették a lovakat, és Sütvény egy ilyen gyűjtőhelyként szolgált. Hucultól a hidegvérűig minden volt. A származás igen kis százaléknál volt megállapítható, sőt még a helyi csikók származása sem volt 100%-ig biztos. A gazdaság ennyi lovat nem tudott eltartani, a lovak csontsoványak voltak, tenyészcél nem volt. 1955-ben megkezdtük a csikók és lovak selejtezését. A tenyészcél a minőségi sportló nevelés lett. Ennek megfelelően három év alatt 60%-kal csökkentettük az állományt. Szerencsénkre addigra a lóellenes hangulat csökkent. Erre a lóellnességre jellemző, hogy az akkori miniszter, Pogácsás elvtársa amikor meglátogatta a ménest, a ménistálló megtekintésekor azt mondta: „Remélemm hogy amire legközelebb jövök, addigra levágjátok őket.”
 
- Mit tehet egy ilyen miniszter vezetése alatt egy lótenyésztő?
- Szerencsére változott a szemlélet. A ménesben 37 db kisbéri félvér, Mezőhegyesről pedig gidrán kancák érkeztek, amelyek a minőségi sportló tenyésztést szolgálták. Ezen kívül célul tűztem ki a tolna-tamási tájfajtának megfelelő típus kitenyésztését is. A Furioso méneken kívül kelet-porosz  származású mének felé orientálódtam. Ettől az időtől kezdve rendszeresen adtunk el Nyugatra lovakat, átlagban évi 20 darabot. A Sütvényi Ménes távol esik a környező falvaktól, Dombóvár jó 10 km-re van, mégsem tudta a ménest elkerülni a forradalom szele. 1956-ban újra politikai szerepet vállaltam, én lettem a helyi munkástanács elnöke, egészen a munkástanácsok föloszlatásáig. Szerencsére ennek később semmilyen következménye nem volt, folytathattam tovább a tenyésztői munkát. Húsz évig dolgoztam a ménesben. 1973-ban történt nyugdíjazásom után szaktanácsadóként még 1990-ig dolgoztam Sütvényben.
 
- Hogyan emlékszik a ménesben eltöltött közel 40 évre?
- Szerettem a munkámat és mindent megtettem, hogy a ménes jó lovakat neveljen. Átlagosan 75% volt a vemhesülés. Az egész világban adtunk el lovakat, Amerikától Egyitomig. Rendszeresen visszatérő vásárlónk volt az NSZK és Olaszország. Összesen a németek 150 db-ot, az olaszok 137 db-ot vásároltak.
 
 
 Sütvényi ménes
 
 
- Mégis keserűséget érzek a szavaiban.
- A munkám során állandóan küzdenem kellett a ménes fennmaradásáért, mégis, szinte az én tudtom nélkül, mivel tanácsadóként havonta csak egyszer jártam le, eladták a lovakat. Sütvényben megszűnt a ménesi munka. Rossz volt ezt megérni. Ugyanakkor a Lovas Magazinban és a dombóvári lapban rosszindulatú cikkek jelentek meg, amelyek valótlanságokat állítottak. Mind a két újság szerkesztőségének választ írtam, de nem közölték a levelem. Nem adtak lehetőséget, hogy a valótlanságok után az igazságok is mejelenhessenek.
 
- Most itt a lehetőség! Igaz, öt év késéssel.
- Köszönöm a lehetőséget, de nem látom értelmét. Akkor nagyon bántott. Akik ismernek, tudják mi az igazság. A tények makacs dolgok. Ezért nem látom értelmét, hogy most ezeket a régi sérelmeket előrángassam.
 
- Akkor beszéljünk vidámabb dolgokról. Mivel telnek a napjai?
- Eljárok az Agrár Nyugdíjasok Klubjába, találkozom régi barátokkal. Sajnos, a háborúban szerzett sebesülésem miatt rosszul látok, így olvasni nem tudok. A Kincsem Parkba szinte minden vasárnap kijárok, ott is sok régi ismerőssel találkozom. Értesüléseim szerint, az öt éve elnéptelenedett Sütvényi Ménesben újra elkezdődött a tenyészmunka. Az újságon keresztül kívánok sok sikert a dolgozóknak. Rostás Margó (Megjelent a „telivér” 1995. novemberi számában.)
 
 
 
Seidel István, babócsai Babochay Sándor, Németh Dezső, Frau Dr. Herta Steiner a Moritzburgi Méntelep vezetőjeSkublics Imre és helybéliek a Sütvényi Ménesben1962 körül

Epilógus

Seidel István 2000 októberében halt meg. Pista bácsit a lóversenyen ismertem meg. Sokat beszélgettünk. Többször meglátogattam otthonában, a Recski Szövetségnek idős egyedül élő egykori recski rabok számára létrehozott lakótelepén. A Belvárosban is néha összefutottunk. Tiszteletet parancsoló joviális alakját, barátságos mosolygós tekintetét nem felejtem el. Nem tudom, hogyan csinálta, mert a mai korban egyre ritkább, mindig úgy nézett ki, mint akit most húztak ki a skatulyából. (Rostás Margó)

 
Facebook