Születtem 1918-ban... - Voloncs Sándor emlékezik 2. rész

Itt a tegnap elkezdett cikk folytatása.

 

 


-Kiváltotta a tréneri engedélyt. 25 évesen milyen tervekkel kezdte el a munkát?

-Először Gézára gondoltam, gyermekkorom igáslovára, amely Monorról Pestre trappolt teherrel, igaz, hogy jó úton. Tehát én a lovaimtól állóképességet vártam el, nem csak fellángolást. Három lovam volt. Gyömbér, Fecseg és Pillangó II. Egy alagi vendéglős lovát is elfogadtam tréningre. Így egy 4 boxból álló istállót béreltem ki. Fölvettem egy lovászt. Ketten láttuk el a lovakat. Magamból indultam ki. Ami nekem jólesne, a lovaknál is azt csináltam. Verseny előtt megkínáltam egy-két deci vízzel, hogy a száját kiöblögesse. Fejét lespongyáztam, lábszárait szintén. Nyergelés előtt negyed órát sétáltattam, hogy a versenylázát feloldjam. Keveset kentréztem. Verseny előtti napon a lovaim csak trappoltak.

-Mit kell egy lónak föltétlenül megadni?

-A szeretetet. A ló nem egy munkaeszköz, és nem is egy állat. A ló, az ló. Alhat rosszul, lehet rossz kedve, lehet indiszponált, stb. Régen is így volt és ma sincsen ez másképp.

-Egy-egy klasszikus verseny hogy zajlott le, milyenek voltak a külsőségek?A parádén a tulajdonos vagy annak megbízottja vezette föl a lovat a tribün elé. Nem volt ritka a frakk és cilinder. A Kormányzó szinte minden nagyobb versenyen megjelent. Egyszerűen érkezett. Kocsijából kiszállt, tisztelgett az ott állóknak, azok köszöntek és megemelték a kalapjukat. A III. helyre 50 fillér, a II. helyre 1 pengő, az I. helyre 1,5 pengő volt a belépő. A Derby első díja 100.000 pengő volt. Ez egy valóságos vagyon volt abban az időben, amikor 6.000 pengőért házat lehetett venni.

-Ezek az idők már sohasem térnek vissza?

-Akkor nagyon magas színvonalon volt a lótenyésztés-lóversenyzés. Amikor jöttek az őszi csikóárverések, a tenyésztők attól rettegtek, nehogy külföldi vegye meg a csikót, mert akkor elesnek a magas tenyészprémiumoktól, ami a díj 5-10%-a volt. Ezért rálicitáltak, ha külföldi akarta megvenni a csikót. Azt is tervezték, hogy a yearling mellé egy öreg lovat is vegyen kötelezően a külföldi, csak akkor vihette volna ki az országból, de aztán ezt még sem merték bevezetni. 1943-ban Horthy Jenő 51.468 pengőt, a Dióspusztai Ménes 41.583 pengő és a Lesvári Ménes 36.270 pengő tenyészprémiumot kapott. Ha jól emlékszem 1993-ban szüntették meg a tenyészprémiumot. Erre mondja azt a közmondás, hogy szegény embert még az ág is húzza. Reménykedhetünk vajon, hogy változik a helyzet? Beváltak a tréningezési elképzelései?Sajnos, az idomári terveimet nem tudtam megvalósítani, mert behívtak katonának. Egyébként 1943 október 1-től 9.100 pengő nyereséggel zártam az évet. A SAS behívómat  1944 március 16-án kaptam meg. A 2. Hegyi Dandár Egészségügyi Századához kerültem. Ez a dandár 20.000 emberből és 6.000-7.000 lóból állt. Munkácson a lósorozó bizottság vezetője lettem. A civilek tartalékosok voltak, akiket behívtak. A lovakkal ugyanez volt. A tartalékos lovak, amelyek szintén kaptak behívót. Munkácson a feladatunk az volt, hogy a legjobb lovakat kiválasszuk. A hátaslovak és az igáslovak az életet jelentették a háborúban. A rangom zászlós volt. 50 fogat tartozott hozzám. Egy fogatot két ló húzott. A front mögött voltunk kb. 10 km-re. Az utánpótlást este vittük és hajnalban érkeztünk vissza. Odafele lőszert, élelmet, visszafele sebesülteket is szállítottunk. A tüzérségi hüvelyeket is vissza kellett hozni, mivel rézből voltak és a hátországban újra felhasználták. Egy géppuskás szakasz biztosította a járműveket.

-Merrefelé harcoltak?

-Lengyel területen, Kolomea környékén. A németek oldalán harcoltak egykori cári tisztek is. Az egyikük, Talicin gróf kért tőlem egy jó lovat, azzal szökött Nyugatra. Engem is hívott, de én mindenképpen haza akartam jutni. Aztán Ausztria felé meneteltünk. Neuhausban estem fogságba 1945 májusában. Innen Máramarosszigetre, Ukrajnába vittek bennünket. Hét hónapot voltam az Azovi-tenger partján Sztalinoban, ma ismét Juszufkának hívják. Itt a tiszteknek nem kellett dolgozni. Innen munkatáborba kerültem a Volga-folyó mellé. Kinyezsme volt a település neve. Két köbméter fát kellett egy embernek naponta kivágni. Aztán a fát szánkón kellett a feldolgozóhelyre szállítanunk. Nyolc hónapot voltam ott, aztán következett Lettország. A Balti-tenger partjánál voltam tiszti táborban 11 hónapot.

-Mennyire viselte meg a 26 havi fogság?

-Fiatal voltam, keményen neveltek, kalandnak fogtam föl az egészet. Persze édesanyám semmit nem tudott felőlem. Azt hitte, meghaltam.

-1947 júniusában tért haza. Hogy emlékszik az első itthon töltött napokra?

-Boldog voltam és nagyon szomorú. Örültem Édesanyámnak. Sajnos, édesapámat egy bombaszilánk eltalálta és meghalt. Az összes lovunk eltűnt. Semmi hír nem volt felőlük. Akkor megnyugodtam volna, ha látom a tetemüket, de az a gondolat, hogy nem tudtuk mi lett a sorsuk, ez elkeserített bennünket. Lehet, hogy rossz gazda keze alatt sínylődnek.

-Mik voltak a tervei? Gondolt arra, hogy újrakezdi a trenírozást?

-Látszik, hogy nem élt még akkor. Nem lehetett újrakezdeni ott, ahol abbahagytuk. 1948-ban még lovagoltam kétszer versenyben. Szuhavölggyel (Zangen) III. helyre értem, Hedviggel (Zangen) állva maradtam a szalagos startgépnél. Semmihez sem volt kedvem. Jött az államosítás. A Zsil utca 7-ben volt egy ötemeletes bérházunk, azt elvették. A Pasaréti villánkat szintén elvették. A Tordai utcában laktunk a Sváb-hegy alatt. Azt a házat sikerült 140.000 forintért eladnunk még az államosítás előtt. Csak az emlékek maradtak.

-Járt lóversenyre?

- Nem. A lóverseny már nem az volt, ami régen. Az államosításkor az üzletünket is elvették. Elhelyezkedtem biztosítási ügynöknek, aztán a Felvonójavító Vállalatnál dogoztam, majd a Pécsi Uránbánya pesti képviselője lettem. Innen mentem nyugdíjba.

-Az 50-60-as években a lóversenyzés újabb virágzásnak indult. Akkor sem látogatott ki a pályára? Látta Imit, vagy fiát, Imperiált?

-Hallottam Imiről is, Imperiálról is, de élőben nem láttam egyiket sem – mellesleg ezt ma már nagyon sajnálom. A mozikban a Filmhíradó rendszeresen beszámolt a nagyobb versenyekről, de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat , hogy elmenjek a pályára. Aztán jött a rendszerváltás. 1991 nyarán – 43 év után -, mentem újra versenyre.

 

 

 

-Milyen érzés volt ennyi év után újra átlépni a bejáratot?

-Felejthetetlen! Rám törtek a régi emlékek. Találkoztam rég nem látott ismerősökkel. A zsokékat legyőző Gencsy Tiborral, az 1944-es Derby-t nyerő Zsivány tulajdonosával, Patay Sándorral és lovag Flandorffer Tamással. Akit megcsap a lószag, az nem tud szabadulni. A tréningtelepen, Farkas Tibor idomár istállójánál 43 év után újra nyeregbe szálltam. Öt kört trappoltam, amikor leszálltam, fenékre ültem. Ezután rendszeresen lejártam. Trappoltam és segítettem az istállómunkában. De aztán abba kellett hagynom, mert egy lencsét operáltak a szemembe és nem végezhettem fizikai munkát. De most már az orvosom ismét engedélyezte a lovaglást.

-Gondolt arra, hogy újra lótulajdonos legyen?

-Igen. Bár én úgy gondolkodom, hogy mennyibe kerül a futtatás és mennyit kereshetek vele. A mai helyzetet nézve nem hiszem, hogy mostanában veszek lovat.

-Azóta rendszeresen látogatja a versenyeket?

-Nosztalgiázni járok ki. A lovakat nagyon szeretem és sajnálom őket. Nem jó életük van. Egy falusi gazdánál, ahol szánt vagy kocsit húz, jobb élete van a lónak. Itt Pesten rabságban élnek. Amit bokszon kívül töltenek, az annyi, mint rabnak az egészségügyi séta. 2-2,5 óra legalább kell egy lónak. A karámozás is nagyon hiányzik a lovaknak. Nem csoda, hogy a lovak kedvetlenek, fásultak.

-Ha futóversenyt rendeznénk, valószínűleg lehagyna, olyan fiatalos a mozgása. Milyen tervei vannak?

-Nem adtam föl a reményt, hogy ismét lótulajdonos legyek. A magam kedvtelésére magam treníroznám a lovamat. Ez a legfőbb titkos álmom a jövőt illetően. A szemműtétem jól sikerült, beteg nem vagyok. Ismét lovagolok, tehát nem látom semmi akadályát annak, hogy tervemet megvalósítsam.

-Sok sikert kívánok. Köszönöm a beszélgetést. Nagyon tanulságos volt.

-Köszönöm a jókívánságait. Találkozunk a versenyen!

 

Rostás Margó (Megjelent a „telivér” 1995. augusztusi számában)

 

Epilógus

Sándor 2007 tavaszán halt meg. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Kellemesek voltak vele a Kincsem parki délutánok. Barátságunk haláláig tartott. Felesége, Katalin asszony többször meghívta e sorok íróját és dr. Zangen Andort ebédre. Nem árulunk el nagy titkot, hogy mindig a lovakról, a lóversenyről beszélgettünk. Andor apja, Zangen Károly idomár volt. Egykor a Voloncs család lovait is trenírozta. Felejthetetlen történeteket hallottam Sándortól. Személyében az igazi pesti kereskedő típusát ismerhettem meg. Az utolsók egyike volt. Becsületes munkával megszerzett vagyonukból minőségi, jó életet éltek. Megbecsülték a pénzt, nem garasoskodtak, de azért nem szórták el. Az ilyenekre mondják, hogy óvatos duhaj. Intenzív társadalmi életet éltek, de tudták mi a határ. Szórakozásból fogadtak, a társasági élet résznek tartották a lóversenyt. A megszerzett vagyont nem játszották el. Csak annyi lovat tartottak, amit akkor is el tudtak volna tartani, ha nem nyernek versenyt. A rossz lovat nem tartották évekig, hanem gyorsan eladták. A telivér ipar -, mert valóban ipar, jó értelemben – lényege ez a fajta hozzáállás. A háború előtti nagy lóversenyzésben ilyen futtató sok volt. Sándor élete utolsó pillanatáig nagyon jó fizikai és szellemi állapotban volt. A 75 éven keresztül tartó dohányzás okozta a vesztét. Nem tudta letenni a cigarettát. Pedig a tüdőspecialista számtalanszor mondta, ha nem hagyja abba azonnal, hamarosan jön érte a kaszás. Vajon meddig élt volna, ha nem dohányzik? Dacára annak, hogy kortársaihoz hasonlóan sok fizikai megpróbáltatáson ment keresztül Sándor, hatalmas életerő volt benne, ami vitte, hajtotta. Voloncs Sándorné sok régi fényképet adott férjéről e sorok írójának. Ezekből közlünk néhányat.  

 

 

 
Facebook