Horák Mester

Beszélgetés Horák János idomárral

 „…a ló sohasem beszél! Talán így van ez jól, mert sokszor tudna jót mondani, de sokszor rosszat is! Jelszavam: Imádd sorstársunkat, a lovat, hisz amióta a versenyzés létezik, vállvetve küzdünk a szépért, nemesebbért! Ha győz a jobb, akkor mi is boldogok vagyunk!”

Ezekkel a szavakkal búcsúzott Horák János idomár 1988. november 17-én kollégáitól, miután 60 évet töltött a galopp pályán.
 
 
 
 
Díjátadás balról: Ludván Lóránt Dióspusztai ménesvezető, Kálnokiné Lacza Mária istálló csoportvezető, Horák János tréner, Németh Ferenc zsoké, Alt Pál abrakmester
 
 
Próbálom magam elé képzelni az egykori kisfiút, akit szülei kézen fogva vezettek az Alagi Tréningtelepre.

- Kedves mester. Kérem, hogy most engem vezessen kézen fogva a hajdan volt időkbe, a kedves lovak és érdekes emberek közé. Repüljünk a pálya fölé és vessünk egy pillantást Gombolai mester istállójára és annak környezetére. 1929. augusztus 1-én milyen látványban lehetett volna részünk?
- Azon a régi augusztusi napon, a négy elemi elvégzése után, 12 évesen kerültem idősebb Gombolai Ferenc idomár istállójához. Szüleim nyolc éves szerződést kötöttek a mesterrel. Akkor az volt a szokás, hogy a gyerekek 12 éves korban kerültek az idomár keze alá.  Dunakeszin nem volt olyan család, amely így vagy úgy ne kötődött volna a lóhoz. Apám szintén lovasember volt, de nem telivérek, hanem vadászlovak mellett dolgozott. Először egy idősebb lovász mellé kerültem. Mikor belejöttem a munkába, kaptam egy lovat, ápolgattam, gondoztam, aztán kaptam még egyet. Akkor kb. 50 ló volt az istállóban. Egy emberre két ló jutott. Persze én voltam a lóti-futi mindaddig, amíg egy újabb kisgyermek nem jött. Egy hónap után már kimehettem a pályára, mivel már odakerülésem előtt tudtam lovagolni. Nagy volt a szigorúság. A tréner akkor nem csak a lovakat, de az embereket is nevelte. Inkább tízszer kellett köszönni, mint egyszer sem. Mindent számon kértek. A lóápolás, a lovaglást, az öltözködést, a lóval való bánásmódot. Az istálló fölött lakott az abrakmester. Mindig figyelt és mindent látott.
 
- Keljünk föl ugyanakkor, mint azon a nyári hajnalon! Nézzük meg, hogyan ment a munka az istállóban.
- Általában reggel 4-kor kezdtünk, a versenyek előtti napok kivételével, amikor Pestre „gyalog menetben” lovagoltuk be a lovakat. E napokon hajnali háromkor már talpon voltunk. Kora reggel még csak az abrakmester és a lovászok voltak az istállóban. Én mindig odamentem a lovamhoz, köszöntem neki, szóltam hozzá. Rátettem a kötőféket és megkötöttem. Kitrágyáztam, körmét kikapartam. Aztán jött a lóápolás. Szemét, orrát, fenekét megmosdattam. Lecsutakoltam. Szőrét, sörényét, farkát és üstökét csillogóra keféltem. Hat óra körül megérkezett a pék a friss zsömlével, kiflivel, a tejesember a meleg tejet, kakaót hozott. Amikor volt rá időm, megreggeliztem. Közben megérkezett a tréner úr. Az abrakmesterrel együtt végigjárták a bokszokat. A lovak lábát megvizsgálták, megnézték hogyan ettek, hogyan ittak.
 
- Szinte beleborzongok, amint elképzelem ezeket a szertartásos hajnalokat. Az orromban érzem a nyári reggel illatát, mely keveredik a szalma, a friss zsömle, és a meleg kakaó illatával. Kár, hogy nem éltem akkor!
- A fiatalabb korosztály el sem tudja képzelni azokat az időket. A környezetről csak annyit mondanék, hogy az akkori Alaghoz szépségben, rendezettségben semmi sem volt hasonlítható. Nézzen csak most körül?! Akkor volt tréner, aki külön kertészt tartott. Az istállók és környékük úgy nézett ki, mint egy park. És a Pálya…! A fogas minden lot után végigment a pályán, és csak akkor mehetett ki a következő, ha a bóját fölhúzták. Mindent megtettek azért, hogy az értékes lovak a sérüléseket elkerüljék. A tulajdonosok az elhanyagolt pályákra nem engedték volna rá a lovaikat.
 
 
 
 
Lovásztanulók a Horthy-istállóban a 40-es évek elején 
 
- Ott tartottunk, hogy megérkezett az idomár.
- A nagy istállók a munkában is a tulajdonos színeit hordták. Csak tisztán, elegánsan ülhettünk lóra. Szép pulóvereket, lovaglóruhákat, cipőket és csizmákat kaptunk. Sáros cipőben, gumicsizmában lovagolni nem lehetett. Nálunk két lot volt. Ahol kevesebb ember volt, ott jutott egy harmadikra is. Egy lónak másfél-két órát a levegőn kellett lennie. Trappoltunk, kentréztünk, nagyokat sétáltunk mindig az idomár utasításai szerint. Sokszor kijöttek a tulajdonosok megnézni a galoppot. Hangoskodni, cigarettázni, méltatlanul viselkedni nem lehetett. Általában 10-11 óra körül az istálló már be volt zárva. Délután fél négykor újfent istállómunka következett. Ismét kitrágyáztunk. Reggel a sarokba, délután oldalra hánytuk a szalmát, aztán befontuk. Következett a nagy lóápolás. Félhatkor zabolás. A tréner úr délután beutazott Pestre és a kávéházakban találkozott a tulajdonosokkal. Tájékoztatta őket a lovaik állapotáról és megbeszélték az egyéb teendőket.
 
- A lovakon kívül jutott másra is idejük?
- Nehéz volt akkor létezni. Nagyon szegények voltunk. Örültünk, ha kijöttek a tulajdonosok, mert akkor kaptunk egy kis borravalót. Én a négy polgárit esti iskolában végeztem el jó eredménnyel.. A munkán és a tanuláson kívül már csak az alvásra maradt időm. Voltak olyan lovászok, akik a legényszálláson laktak az istálló fölött. A futrák – akkor így hívták az abrakmestert – szemmel tartotta őket. Italozni, kimaradozni az éjszakában nem lehetett. A zsokékra, nagyobb versenyek előtt, őrök vigyáztak.
- Akkor is voltak amatőr lovasok?
- Úrlovasnak hívták őket. Katonatisztek és a tulajdonosok gyerekei gyakran kijöttek lovagolni. Akkor a nemesek és iparmágnások kedvelt találkozóhelye volt Alag. Szóval zajlott a társadalmi élet!
 
- Mikor lovagolt először versenyben?
- A versenyszabályok szerint csak két évi istállómunka után lehetett versenyben lovagolni. Első versenyemet 14 évesen nyertem az Atropos nevű lóval Csernovits Arsen idomárnak. Akkoriban csak 28 kiló voltam. Abban az évben (1933) 25-ször lovagoltam versenyben és a győzelmemen kívül volt egy második és egy harmadik helyezésem. Késő őszi (nov. 8.) győzelmem úgy esett, hogy Szentgyörgyivel – aki akkor már elismert lovas volt – késhegyre menő küzdelmet vívtunk egy 1850 méteres Welter hendikepben, ahol aztán a versenyintézőség nem tudta eldönteni, hogy melyikünk nyert. Ez úgy tetszett Horthy Jenőnek, hogy meg akart venni, de a mesterem túl sokat kért értem. Így aztán végig ennél az istállónál töltöttem a nyolc évemet.
 
- Mikor lett zsoké?
- Soha, mivel nem nyertem 60 versenyt! Csak 18 sík- és 18 ugróversenyben győztem. 1937-39 között a Kozuch istállónál lovagoltam. Legszebb éveimben behívtak katonának, majd a frontra vittek. Több mint három évig voltam hadifogoly az Északi Jeges-tengernél Arhangelszkben, és csak 1948-ban kerültem haza.
 
- Mesternek szerencséje volt, hogy túlélte. És nekem is szerencsém van, mert így beszélgethetünk.
- Visszatértem 7 év után, és egy új világot találtam. Istállóhoz kerültem ismét. A jóemlékű Török Imre segített, hogy kiválthassam az idomári licencemet. 1950-től 27 évig voltam tréner. Jócskán rádolgoztam, mert Dr. Fehér Dezső, a Lóverseny Vállalat akkori igazgatója azt mondta, hogy amíg ő a vállalatnál van, addig nem mehetek el, tehát 70 éves koromban mentem nyugdíjba.
 
- Tehát 1950-ben kapta meg az idomári licencét. Milyen elképzelésekkel kezdte meg az idomári munkát?
- Mint ahogy már említettem, a tréner a lovakat és az embereket is neveli. Én így tanultam a régi időkben és idomárként is ezt követeltem meg magamtól és a nálam dolgozóktól. Kemény munkát és fegyelmet. Csak így lehet eredményt elérni.
 
 
 
 
Idomárok: Hujber József, Steczák Jenő, Keszthelyi István, Aperianov Zakariás, Kovács Márton, Horák János, második sor: Tóth Pál, Tandari János 
 
 
- Munkatársai közül kikre emlékszik szívesen?
- Minden egykori munkatársamra jó szívvel emlékezem, hiszen eredményt csak jó közösséggel lehet elérni. Külön szeretném megemlíteni Varga Miklóst és Házi Lászlót, akik kisgyermekként nálam tanulták ki a szakmát és idomárként is megállták a helyüket. Nálam lovagolt Németh Ferenc, Bárdosi György és Kedvesi József is.
 
- Hány lovat idomított és hol volt az istállója? Milyen eredményeket ért el?
- Kezdetben Pesten treníroztam. 18-20 lovam volt. Már az első évem jól sikerült. 1951-ben Szentgyörgyi István Diana III. nyergében St. Legert nyert. Többször voltam idomárchampion. 1958-ban Németh Ferenc – akit a kórházból loptam ki a versenyre -, Mormota nyergében Derby-t nyert. Kállai Pál nekem nyerte első jelentős versenyét a Pestmegyei Hendikepben, egy Filharmónia nevű lóval. Tréneri pályafutásom során az 1000-nél is többször mázsálták vissza nyerőként idomítottjaimat. 1959-ben visszakerültem Alagra, mivel a Pardubicére való felkészüléshez ott jobbak voltak a körülmények. Tizenkét ugrólovat treníroztam. Pardubicében 1959-ben öt versenyt nyertem, a következő évben négyet, és még a további években is sokszor voltam eredményes. Pardubicében egyik ünnepi vacsoráról a másikra jártam. Közkedvelt ember voltam. Rendszeresen jártunk a szocialista országokba is, ahol szintén sok babér termett nekünk. Aztán 1953-tól ismét kijártunk a bécsi versenyekre. Rendszeresen megkörnyékeztek, csábítottak, de én nem disszidáltam.
 
- Most 1994 decemberét írjuk. Hogyan telnek a napjai? Tudom, hogy még nyugdíjasként is dolgozik.
- 1993-tól tanácsadóként Soltész András idomár istállójánál dolgozom. Sajnos, most novemberben leestem a lóról. A kripnibe beütöttem a fejemet, össze kellett varrni. Valószínű, hogy végleg abba fogom hagyni a munkát.
 
- Szeretnék 77 évesen így kinézni, mint a Mester. A fényképeket nézegetve egyetlen dolog jutott az eszembe. Kár, hogy nem voltam kortársa! Fülig szerelmes lettem volna magába. Szívesen sétáltam volna az oldalán. Minden hölgy engem irigyelt volna. Azt beszélik, hogy nagyon szerették a nők, sőt volt olyan hölgy, aki csak a mester lovait fogadta. Igaz ez?
- Hát rég volt, talán igaz sem volt! Bár csak lennék 20 évvel fiatalabb!
 
- Ennek én is nagyon örülnék! Ha csodatévő lenne, mit varázsolna nekünk?
- A háború előtti csodálatos évek már sohasem térnek vissza, de ha a mostani állapotokat nézem, akkor az 50-es évek lóversenyéletével is megelégednék. Az úgynevezett „átkosban” a helyzet jó volt. Az államosítás után a maszek idomárokból állami alkalmazottak lettek. Én nem akarok szerecsent mosdatni, de akkor karbantartották a pályát, a lovaknak volt mit enni, kaptunk fizetést, munkaruhát és magasak voltak a nyeremények, ezért sokan jártak ki versenyre. Vagyis egyszerűen és logikusan mentek a dolgok. A bevételekből előbb minden követelést teljesítettek és ami megmaradt az ment az „állam bácsinak”. Tele voltak a lelátók. Biztos látott régi híradó filmeket. Egy-egy nagyobb versenyre annyi ember ment ki, hogy egy tűt sem lehetett leejteni. A lelátók virágtengerben úsztak.
 
- Még látható a pesti pályán az üvegházak rozsdaette maradványai. Elszomorító, hogy minden ilyen gazdátlan. 
- Most mi van? Bizonytalanság. A ló sohasem tudta eltartani magát. Ma mégis sok lótulajdonos azt hiszi, hogy a lóból fog meggazdagodni. Amelyik tulajdonos mögött nincs egy biztos anyagi háttér, ott az állandó bizonytalanság az úr. Nem vagyok csodatevő, de ha az lennék, akkor létbiztonságot teremtenék az embereknek, a lovak előtt pedig mindig volna ropogtatni való zab.
 
- Úgy gondolom, hogy ezt a csodát mindenki szívesen fogadná. Búcsúzóul jó egészséget kívánok az egész Kincsem Park nevében! Találkozunk tavasszal a kapunyitón! Rostás Margó (Megjelent a „telivér” 1995. februári számában.)
 
 
 
 
Idomárverseny: Horák János és Keszthelyi István 

Epilógus

Horák János 1997-ben halt meg. Váratlanul ért mindenkit a halálhíre. Az egyik versenynapon rosszul lett a Mázsaházban. Otthon betegeskedett még egy ideig. Senki nem gondolta, hogy elérkezett számára a vég. Mindannyian azt hittük, hogy hamarosan fölgyógyul. De hiába. Biztos odafönt, az égi turfon szükség volt egy jó idomárra. Vége lett egy gazdag életnek. Ő is, mint sokan mások, a lóverseny napszámosa volt haláláig. Tanítványainak a tudását átadta. A fenti beszélgetésben nem került említésre, hogy egyik idomítottja, a félvér Krőzus (Zoagli-Kerola) 35 versenyt nyert. Ez a nagyon kemény ugró ló 2-8 évesen versenyzett, 75-ször állt starthoz, 35 győzelmet, 25 helyezést ért el! Nemzetközi viszonylatban is kimagasló teljesítmény. Köztudott, hogy a ló idomítása művészet. A lovak tréningjének, edzésének egyik legfontosabbika, mondhatjuk alfája és ómegája, úgy hozni ki a ló képességét, hogy közben ne sérüljön meg. Horák mester éveken keresztül talpon, top formában tudta tartani Krőzust. Kellő időzítéssel készítette oda a versenyekhez. Ez a kiváló tréneri munka egyik szép példája.
 
 
 
Mormota (1955-stpm, Mario-Movita, Dohama), Németh Ferenc zsoké, Alt Pál abrakmester 

Sokszor meglátogattam otthonában. Kiváló házigazda volt, főzni is jól tudott. Mivel tudta, hogy a kedvencem a túrós csusza, mindig ezzel várt. Úgy csinálta a csuszát, ahogy a klasszikus recept írja, de a végén tepsibe öntötte, sült szalonna kockával megszórta a tetejét, végül következett a reszelt sajt. Sütőben nem tovább, mint 10 percig sütötte. Mennyei volt. Azóta én is mindig így készítem. Fölséges! Sokszor eszembe jut Horák mester. Szerencsés e sorok írója, hogy ismerhette. Az a típus volt, aki szépen öregedett meg. Utolsó pillanatig jó képű férfi maradt. Megőrizte a tartását is. Egész életében a nők kegyeltje volt. Imádták őt, és ő is imádta őket. Természetesen igazi úr volt, soha nem beszélt a hódításairól. Egy rövid történetet azonban elmesélt, ezt közreadom. Tudom, hogy föntről nem fog neheztelni rám. Mert ez a történet is mutatja, hogy szerencse nélkül az ember nem húzza sokáig. A lóversenyben ezt úgy mondják: „ha nincs szerencséd, piszkálod az orrod, eltörik az ujjad”. Mint hadifogoly, a „málenkij” robotra elhurcolt civil honfitársainkkal együtt részt vett a Szovjetunió fölvirágoztatásában. A Gulág munkatáborok legkegyetlenebbjei az Északi Jeges-tenger partján voltak. Csak nagyon kevesen élték túl. Horák János a szerencsés túlélők közé tartozott. Köszönhette ezt többek között egy szép orosz doktornőnek, aki a Mester szavaival szólva, „fölkarolta”. Ezek után mondja valaki, hogy a külső nem számít. A kegyetlen, zord vidéken ez a szerelem, a női melegség, gondoskodás segítette vissza az életbe. Egyébként a munkatáborokban eltöltött időről nem nagyon szeretett beszélni – érthető okokból. Igyekezett elfeledni azt. Mindezen megpróbáltatások csak megedzették. Valószínűleg a szigorúság, ahogyan nevelték a korabeli istállókban a gyermekeket, hozzájárult ahhoz, hogy túlélte a munkatáborok kegyetlen, megpróbáltatásokkal teli világát.
 
Rostás Margó

 
Facebook