Vissza Erdélybe!

Egy korábbi, Bajkó Tiborról szóló cikkemben említettem, hogy a nyár végén Erdélyben nyaraltam.

 

 Én, Molnár Zsolt lovaival 
 

„Erdélyország” csodálatos, messzemenően híres vendégszeretetéről. Mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor az utcán szólítottunk le néhány fogatost, készségesen húzódtak félre, és válaszoltak kíváncsiságunkból adódó kérdéseinkre. Édesapámmal együtt alig vártuk, hogy végre vérbeli székelyekkel vesézhessük ki az erdélyi fogatolás rejtelmeit. Most ezt fogom Nektek bemutatni.

Farhám. Magyarországon hivatalos fogathajtó versenyeken, egyesfogatoknál használata kötelező. Erdélyben farhámot nem csak egy lónál, kettőnél is használnak, és egyenként olyan vastag, mint a hátszíj.

 

 A farhám 
 
A kocsin való fékhasználat is merőben különbözik az ittenitől. Míg mi itthon a hagyományos „lábfékes” verziót alkalmazzuk, ott kétféle fékkel ismerkedtünk meg: egy kar van a kocsin, amit ha meghúzunk, (fék)pofákat nyom a kerékre, illetve egy, aminél a láncot kell húzni-engedni, ami egy rudat szorít a fékhez, így lassítja azt azáltal, hogy a rudat fogja vissza.

Ha egyszer Erdélyben járnátok, ne feledjétek megnézni a lovakat, akik sokszor az utakon járkálnak, szabadon. Óvatosan menjetek, néha váratlanul bukkannak fel, de hallhatóak: csengő van a nyakukban. A csengő a ló nyakában díszként is szolgálhat, de inkább már azért van, hogy a gazda hallja a lovát, ha elcsatangolna. Egy túra alkalmával a mellettünk levő mini-erdőben kb. 10 lovat láttunk legelészni, nyakukban a csengővel.

Nálunk a fogatolás úgy az igazi, ha a lovak kantárján szemellenző van. Viszont Erdélyben nem elterjedt. Akkor használják, ha a ló fél az autóktól. 

Ha a hajtó ostort használ, egy egyszerű érintéssel is hajtja előre, amolyan jelzést ad neki, hogy figyeljen. De Szász Ernő bácsi szavaival élve: „A jó lovat abrakkal hajtjuk, nem ostorral.” (Ha esetleg eljutna Ernő bácsihoz a cikk, innen is nagyon köszönöm a hasznos információkat!)

Következőleg Molnár Zsolt fogatát állítottuk meg, akik a szomszéd faluba tartottak két lovukkal, és a kocsira rakott fával. Ezek a kocsik hiába egyenként kissé összetákoltnak tűnnek, valójában nem azok! Rendkívül stabil, illetve nagy intervallumban állítható (egy átlag lovaskocsi  12 m hosszúságúra is). A lovaskocsikat Erdélyben szinte autóknak tekintik. Be kell jelenteni az önkormányzatban, és hivatalos rendszámot kapnak. 

Bár minket a kocsi állítása is meghökkentett, nekem mégis más volt, ami igazán tetszett: a lovak és gazdáik közötti kapcsolat. Székely ember lovát koszosan nem is lehet látni! Szánnak rájuk időt, nem csak a megélhetés miatt. Nagyjából a lovak úgy vannak hajtva, ahogyan a western lovasok lovagolnak: lógó szárral. Egytől-egyig minden ló szóra dolgozik, és teszi, amit tenni kell.  

Számomra továbbra is lenyűgöző Erdély, és biztosan maradandó emlék marad. Egy szó, mint száz: szívesen megy az ember vissza Erdélybe! 2 hét múlva jelentkezem, addig is: Szeressétek a lovakat! 

 

Fotók: Szabó Evelin 

 
Facebook