Életem egy darabja - Gyömbér 1.

Ma szeretnélek az életem egy nagyon fontos, és meghatározó részébe kalauzolni titeket, hogy lássátok, milyen nehéz ez most számomra.
 

 Akik ismernek közelebbről, és az életem kisebb-nagyobb részét is végigkísérik, tudják, hogy hosszú ideje egy nagyon nehéz döntésen rágódom. Valami olyanon, ami bizonyos értelemben hatással van/lesz rám, és valamilyen szinten meg is változtat. Ahogyan minden normális gyerek, én is növök (értem itt most magasság szempontjából), és a közel 170 centiméteremmel a 145 centiméteres lovam lassacskán kicsivé vált számomra. 
 
Anno, előző lovamat egy igen komolynak mondható incidens után eladásra szántuk, mielőtt még annál is komolyabb bajom esne. Az esés után magamban a további lovaglás abbahagyását is fontolgattam, és nem voltam abban biztos, hogy képes leszek-e újra magabiztosan és elszántan lóra ülni. (De talán mondanom sem kell, meddig tartott ez az állapot.)
Lovat keresgettünk időközben, nézelődtünk, végül Szolnokon leltünk rá Gyömbérre, akkori nevén Babára. (Átnevezése igazából logikus dolgon alapult - gyömbér színe van.) Tulajdonosa szerint egy profin belovagolt és bekocsizott ló, bár mint hamar kiderült, hogy a bekocsizás való igaz, de valójában még ülni sem ültek rajta. Ennek ellenére egy nap, míg én iskolában voltam, édesapám meglepetésként állított vele haza. Szóval lett egy lovam, aki lovaglás terén semmit sem tudott, és minden rajtam állt. 2 napra rá elkezdtem Gyömbért belovagolni. A kezdetleges nehézségek ellenére igen gyorsan összeszoktunk ezzel a nagyon jámbor, segítőkész kislóval. Napról-napra egyre ügyesebb volt, szebben ment, és kész élvezet volt vele a lovaglás. Eleinte a vágtába való beugrasztás is kihívást jelentett, de idővel sikerült, először bal, majd később jobb kézen is. 
 
2015 végén egy régi célkitűzést is teljesítettünk: kötőfékkel lovagoltunk. Előtte még sosem csináltam ilyet, és ez számomra egy hatalmas mérföldkövet jelentett. Ekkor vált nagyon egyértelművé, hogy bízhatok Gyömbérben. Nem is tudom, éreztem-e valaha magam annyira szabadnak, mint akkor. 
 
 
Aztán télen megnyírtuk. Nálam mindig kérés volt apukámhoz, ha már nyírja lovam, a két farára egy-egy szív alakú formát nyírjon. Ennek megfelelően Gyömbérnél is úgy éreztem, hogy igazán megérdemli azt a két szívecskét.
A telet végigdolgoztuk. Díjlovagoltunk, bejártuk a határt, új utakat fedeztünk fel.
 
 
 
 
Aztán a tavasz beköszöntével még többet dolgoztunk, május környékén pedig egy igazán vakmerő, bevállalós kihívást próbáltam teljesíteni bátyám után: lenyergeltem Gyömbért… csak nem éppen a megszokott módon. Vágtában tettem mindezt. (!!!Elég veszélyes dolog, így tényleg mindenképp legyen rajtatok védőfelszerelés, és ha kipróbáljátok, csak is kizárólag megbízható lóval tegyétek, megfelelő lovaglási tapasztalattal!!!) Bátyámnak sikerült teljesíteni a kihívást, és az ő buzdítására én is belevágtam. Dióhéjban az a feladat, hogy miközben ülünk a nyeregben, és a lovunkat beugrasztjuk vágtába, lenyergeljük (heveder kicsatolása, majd végül a nyereg felemelése a ló hátáról, végül pedig megállni a lóval). 
Alig tudtam aztán szavakba önteni azt az érzést… Míg Bencének vissza kellett fognia Gyömbit, mert kicsit sietett, nekem hajtanom kellett előre, mikor már kicsatoltam a hevedert. Végül a nyeregalátét nem akart a combom alól kijönni, így lecsúsztam a lóról (amit persze videó formájában megörökítettünk /mellékesen: végre egy videó arról, ahogy kényszerleszállást hajtok végre egy lóról… ez minden lovas vágya :”D/). Bajom nem esett, Gyömbi hihetetlenül vigyázott rám. Még csak a levegőben jártam, mikor ő már állt, és várta, hogy megérkezzem. El sem tudom mondani, mennyire jó érzés volt. 
 
Aztán a nyáron szinte mindig szőrén lovagoltam. Teljesen más érzés volt, szinte eggyé váltam a lóval, és minden egyes mozdulatát éreztem. Nyár közepére már ott tartottunk, hogy kb. egymás gondolataiban olvastunk. 
És akkor unokaöcsém is elkezdett lovagolni tanulni Gyömbéren. Előtte Gyömbi sose volt iskolaló, mikor én elkezdtem őt lovagolni biztos tudással rendelkeztem, de unokaöcsém még nem igazán lovagolt. Ennek ellenére nagyon büszke lehettem Gyömbérre, mert ezt az akadályt is tökéletesen vette. Időnként persze kiesett a ritmusból, de annyira figyelmes volt, hogy azt már elmondani is alig lehet… Ebből kifolyólag persze unokatesóm is nagyon gyorsan megszerette Gyömbért, és lelkesen várt minden alkalmat, hogy újra ráüljön.
Így a nyarunk is nagyon gyorsan eltelt, jóformán levegőt venni is alig tudtunk a sok-sok program miatt.
 
De a nyár végére megváltoztak a dolgok....
 
Jövőhéten jelentkezem a folytatással! Addig is, Szeressétek a lovakat! 
 
Fotók: Csibrány Lili és Mogyoró Helga
 
 
Facebook